Tisztviselőtelepi Önkormányzati Egyesület

GYÁSZJELENTÉS

Kedves Tagtársaink, Telepiek!

Szomorú szívvel tudatjuk, hogy Pataki Julika életének 73-ik évében elhagyta a földi világot. Julika 1999-től 10 éven át volt a TÖE elnöke. Ez alatt az idő alatt nagyon sokat tett az Egyesület fennmaradásáért, fejlődéséért, és a telepi emberekért. Köszönjük neki!

Alább olvashatják Julika életútját, melyet a temetésen gyermekei mondanak el.

Ezúton is tolmácsoljuk a család kérését, hogy aki ismerte, szerette, tisztelte, de a végső búcsúztatón nem tud jelen lenni, gyújtson egy szál gyertyát az emlékére.

Nyugodjék békében!

Reiner Gábor

elnök, TÖE

 

 

 

 

BÚCSÚBESZÉD

 

 

Pataki Tamásnét barátai Julikának ismerték, férje Julisnak, gyermekei Anyunak hívták, hét unokája Nagyanyónak, Nagyinak szólította.

Miskolcon született szerető családja körében, drága öccsével nevelkedett a Horváth Lajos utcában. Édesanyja és imádott nagymamája gyermekkorában sokat énekelt, mesélt Nekik. A hallottverseket, meséket szinte azonnal megtanulta, rögtönzött közönségét tánccal, versmondással nyűgözte le. Hamar kiderült, hogy a színészi pálya nemcsak vonzza Őt, hanem tehetséges is ebben a műfajban, így 6 évesen már a miskolci Dériné Színház színpadán játszott. Még szinte kisgyermekként 8 évesen felköltözött Budapestre, a VI. kerületi Ó utcába, ahol édesanyja testvére, Nadinka és szerető, türelmes férje, – akit mindannyian Papának hívtak –, vagyis Keresztszülei nevelték, óvták és egyengették útját. A Lovag utcai Általános Iskolába járt, mellette gyermekszínészként a Ragályi Elemér Színiskola növedéke lett, tőle tanulta meg a szakma szépségeit. Ahol csak lehetett fellépett, a színház lett az élete, álmában folyton a világot jelentő deszkákon állt. Főszerepeket alakított, szinkronizált, a Fészek Klubban színészóriások, (Sinkovits Imre, Tolnay Klári, Törőcsik Mari) tapsoltak Neki. A Magyar Rádió a második otthona lett. Játszott a Kék Madár című darabban is, sokat énekelte a ’Hol jár az eszem, csak a csengőt figyelem’ című közismert dalt. Talán erre a két előadásra volt a legbüszkébb.

Középiskolai tanulmányait a terézvárosi Szinyei Merse Pál Gimnáziumban kezdte meg és érettségivel fejezte be.

18 éves volt, amikor szépségével és természetével elcsavarta későbbi férje, élete első és egyben utolsó szerelme, Tamás fejét. Közel 50 évet töltöttek együtt ezen a világon. Ez alatt a fél évszázad alatt szerelemben, hűségben és elfogadásban éltek, és nevelték fel gyermekeiket. Szerelmük ékes bizonyítéka, hogy 1971. április 30-án megszületett elsőszülött fiuk Zoltán, Il Primo. Születését követően olyan mértékű boldogság és összhang volt közöttük, hogy hamarosan, 1972. július 21-én egy kislánynak is életet adtak. Mesi és Zoli egész gyermekkorukban vigyáztak egymásra. Emberségben, békében és szeretetben nevelkedtek, hiszen ezt a mintát látták a szüleiktől. Ákos – harmadikként – 1977. november 23-án látta meg a napvilágot. A három gyermeket mérhetetlen türelemmel nevelte férjével, és így volt kerek a család és a világ. A gyerekeknek olyan légkört biztosítottak a Bíró Lajos utcában, amelyért életük végéig hálásak lehetnek.

Gyermekeik megtanulták Szüleiktől tisztelni a természet szépségeit, kincseit, egymás és mindenki elfogadását. Szüleiknek köszönhetően már gyermekként világot láttak, megtanultak tiszta szívből örülni az életnek, tudtak magukon és olykor egymáson nagyokat nevetni. Szüleiktől bizalmat és megerősítést kaptak, hogy bármire képesek lehetnek és lesznek az életben. Iránymutatást, bátorítást adtak gyermekeiknek, de, ha éppen arra volt szükségük, akkor ’CSAK’ érintést, ölelést, jó szót, vagy figyelmet, meghallgatást, csöndet ajándékoztak nekik.

Julika minden munkahelyén – ahol csak dolgozott – megállta a helyét, szervezett, épített, alkotott. Humán és művészi vénája ellenére, leginkább gazdasági területen dolgozott. Munkahelye volt többek között az Okisz Labor, a Park Szálló, az Állami Pénzverő, a Pannónia Vendéglátóipari Vállalat, és az OVIBER is. Utolsó – és talán legkedvesebb – munkahelye az az iskola volt, ahol mindhárom gyermeke megtanulta a világban való eligazodás alapjait, az élet meghatározó értékrendszerét, az élni tudás művészetét. A Vajda Péter Ének-zenei Általános és Sportiskolához haláláig hű maradt.

Munkáját mindenhol nagy odaadással, lelkiismeretesen, tisztességesen, pontosan, vezetői megelégedésével végezte. A Vajdás évek számára nem a szürke hivatalt jelentették, Neki a Vajda nem pusztán munkahelye volt a szó szoros értelmében. Hivatása volt a Vajda, ahova számos felejthetetlen emlék, élmény, barát kötötte. Az olasz utak, a kirándulások, a közös evezések, főzések, nevetések. Mindezek mellett még arra is volt energiája, hogy folyamatosan és aktívan jelen legyen a szülői munkaközösség építésében gyermekei tanulmányai során. 2009-ben végül innen vonult nyugdíjba, és innentől kezdve csak a családjának és hét unokájának szentelte minden erejét, idejét.

1999-ben megválasztották a Tisztviselőtelepi Önkormányzat Elnökévé. Rá egy évre, hagyományteremtő módon megszervezte az első telepi utcabált, a Bográcsfőző versenyekben mindig fakanalat ragadott. Hagyományőrző módon folytatta a Katalin bál, Rózsa bál, TÖE Mikulás szervezését. Megválasztása után két évvel a Tisztviselőtelepen Autómentes napot szervezett, mely elnöksége alatt minden évben megrendezésre került. Neki köszönhetően a kétezres évek elején, a kertváros utcáin többször masírozott vidám abruzzói fúvószenekar. Érdemeiért 2015-ben a TÖE akkori elnöksége a Tisztviselőtelep Díszpolgára címet adományozta. 2002-ben beválasztották a Józsefvárosi Önkormányzat Képviselő Testületébe, melynek égisze alatt, minden lehetséges módon segítette szeretett munkahelyét, hogy a Vajdából minél több gyermek lássa Itália azúrkék tengerét.

Nagyon szeretett utazni, világot látni, más kultúrákat megismerni. Olyan helyekre is eljutott, amelyeket mások csak a természetfilmekből, vagy világutazók beszámolóiból ismerhettek. Imádta a sportot, ameddig fizikálisan bírta, trenírozta magát, sokat kirándult, sétált, sőt túrakenuban és vadvízi túrákon evezett. Sport iránti szeretete szurkolóként is megnyilvánult, végig figyelemmel követte kedvenc csapata, a Fradi és labdarúgóinak, többek között Varga Zoltán, később Gera Zoltán pályafutását. Fiatalabb korában akár vidékre, sőt külföldre is elkísérte őket.

A társasági élet központi egyénisége, főszervezője, valóságos motorja volt. Szervezett osztálytalálkozókat, barátainak közös bel-, és külföldi utakat, foglalt szállásokat, összehozott nagyszámú szilveszteri bulikat.

Az olasz vonal meghatározó volt egész éltében. Kapcsolatépítésének hála, férje és gyermekei már a 80-as években megismerkedhettek ennek a gyönyörű országnak a természeti, kulturális és gasztronómia kincseivel. 

 Munkái mellett élete legjavát a családjának szentelte. Ebben látta élete kiteljesedését. Lehetett volna híres színésznő – hiszen minden tehetsége megvolt hozzá, de a színpad és a közönség helyett gyermekeinek és unokáinak szavalt és énekelt, amit soha nem lehet elfelejteni. A sok dal és vers mellett tőle tanulták meg az unokák a ’Kóró és a kismadár’ kezdetű mesét is.

Sok mindet tanulhattunk tőle. Türelmet, kitartást, alkalmazkodást és az utolsó időben az élni akarást. Azt, hogy hogyan lehet méltósággal elviselni a szenvedést és a fájdalmat. Sose mutatott többet, mint aki valójában volt. Nagysága apró termetében rejlett. Gyakran ült a kertben és csak „féltő, tyúkanyóként, jóságos Nagymamaként” nézte, óvta az unokákat. Féltőn néha szólt, de mindig csak a javasolt, halkan, hatalmas nyugalommal.

Igazi értéket teremtett és iránymutatást, mintát adott a helyes értékrend irányába. Nagyon sokan szerették – ahogy láthatjuk is a szertartáson – életkortól, nemtől függetlenül, generációkon átívelve elismerték, tisztelték, becsülték.

Férje, Tamás elvesztését nehezen fogadta, bár ezt követően is talpra tudott állni. A betegség azonban nem kímélte. A 2018-as, majd 2019-es műtétet, később a kezeléseket méltósággal és türelemmel viselte, a sok gyógyszer és kezelés nem fogott ki rajta. Mindvégig márványkeményen, sziklaszilárdan, tartotta magát. Az eddig ismert orvostudomány határait többször is átlépve, a Jó Isten megváltoztatva eredeti tervét, háromszor is visszaküldte hozzánk a földi a világba. Hiszen tudta, hogy három gyermeke, hét unokája várta HAZA, szerető, féltő, oltalmazó karjaikba.

Egy idő után azonban eljött az elkerülhetetlen és útja során tovább már nem kísérhették gyermekei, unokái. A legnagyobb szeretettel, de elengedték kezeit, hogy a csillagokon túl, végre újra találkozhasson szerető férjével, Tamással. 

Szent Ágoston szavaival szeretne a család búcsút venni Tőled:

 

 Ne sírj azért, mert szeretsz engem!

A halál nem jelent semmit.

Csupán átmentem a másik oldalra.

Az maradtam, aki vagyok, és te is önmagad vagy.

Akik egymásnak voltunk, azok vagyunk mindörökre.

Úgy szólíts, azon a néven, ahogy mindig hívtál.

Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,

ne keress új szavakat.

Ne fordulj felém ünnepélyes szomorú arccal,

folytasd kacagásod,

nevessünk együtt, mint mindig tettük.

Gondolj rám, kérj, mosolyogj rám, szólíts.

Hangozzék nevem a házunkban,

ahogy mindig is hallható volt.

Ne árnyékolja be távolságtartó pátosz.

Az élet ma is olyan, mint volt, ma sem más.

A fonalat nem vágta el semmi, miért lennék

a gondolataidon kívül…

csak mert a szemem nem lát…

Nem vagyok messze ne gondold.

Az út másik oldalán vagyok, lásd jól van minden.

Meg is fogod találni lelkemet,

és benne egész letisztult szép, gyöngéd szeretetemet.

Kérlek légy szíves…, ha lehet,

töröld le könnyeidet

 és ne sírj azért, mert annyira szeretsz engem.

Google bookmarkTwitterFacebookBlogter.hu

Nyáresti TÖE mozi

Google bookmarkTwitterFacebookBlogter.hu

Szent Iván-éji Mulatság

 
Google bookmarkTwitterFacebookBlogter.hu

Jókívánság

Google bookmarkTwitterFacebookBlogter.hu

Mikulás

A jó öreg Mikulás nem győzi, így szorgos és rendkívül jól szórakozó elf-barátai vitték szét és szana a Telepen ajándékait. Nagy-nagy-nagy örömünkre mindenhol várták a kedves, pirosruhás urat - kapu elé tett kiscsizmával, kiakasztott kosárkával, neszeszerrel, szatyorral, szütyővel, hátizsákkal, meg párkányon várakozó kiscipővel vagy éppen az alkalomhoz illő rugdalodzóban. A finom csokoládék mellett mesés és verses könyveket találtak a csomagban a kis-, a kicsit nagyobb és az egészen nagy dedek.
Hja kérem, gyereknek lenni jó.
Ho-ho-ho-ho...
 
Google bookmarkTwitterFacebookBlogter.hu

Teleptakarítás

Google bookmarkTwitterFacebookBlogter.hu

Benyhe János emléktábla

 
Örömmel tölt el bennünket, hogy legszűkebb pátriánk, a Tisztviselőtelep egy új emlékhellyel gazdagodott.
 
2020. október 23-án, halála 10. évfordulóján korábbi lakóháza falán Benyhe János nyelvész, műfordító, szerkesztő emléktábláját a Magyar Pen Klub képviselői  - a család, barátok, tisztelők és tisztviselőtelepi polgárok körében - leplezték le. Éveken át olvashattuk anyanyelv-védő írásait  a Heti Válasz lapban és ma is élvezhetjük azokat az irodalmi alkotásokat, melyeknek magyar nyelven történő megjelenéséhez műfordítóként vagy az Európa Kiadó szerkesztőjeként tevékenyen hozzájárult. 
 
Dr. Mezey Ilona
 
 
 
 
 
 
Benyhe János emléktáblája előtt
 
Benyhe Jánosra az újságolvasó emberek leginkább a Heti Válasz c. folyóirat Dohogó rovatából emlékeznek. Azt már kevesebben tudták, hogy az anyanyelvünk használatával kapcsolatos remek kis tárcák egy hosszú élet nyelvművelő műhelyének gyümölcsei. Édesapám, Benyhe János 1926. november 8-án született Hódmezővásárhelyen. Szegény, de kultúrára nyitott családja nem szorgalmazta János fiuk tanulását, de látva buzgalmát, minden módon segítette. Mikor zenei érdeklődést mutatott, szívesen engedték, hogy orgonálni tanuljon a református templomban, ellesve a kántor mozdulatait. Ötévesen, a bolgár pék lányától tanulta élete első idegen nyelvét. Szinte még iskolába sem járt, amikor életre szólóan elköteleződött a nyelvek és később a zene iránt.
 
Kitűnő érettségije és tanárai ajánlása eljuttatták a nagy múltú Eötvös Kollégiumba, ahol angol-francia szakos egyetemi hallgatóként látogatta a kollégiumi órákat, egyben beíratkozott a Zeneakadémiára is. A kollégium ellehetetlenítése során őt is eltávolították, a Zeneakadémiát is ott kellett hagynia, de egyetemi tanulmányait be tudta fejezni és mivel szinte minden nagyobb élő európai nyelvet jó színvonalon beszélt, rövidesen élete első munkahelyére, az Európa Könyvkiadóba került szerkesztőnek. Ott kezdődött műfordítói, szerkesztői pályája is.
 
Évtizedekig segített tolmácsolni az európai irodalom remekeit a hazai közönség felé, és szerzett kitűnő barátokat a legjobbak közül. Kormos István, Domokos Mátyás, Zelk Zoltán, Lator László, Vas István, Réz Pál, Csurka István, Katona Tamás, Szőnyi Ferenc és még nagyon sokan közel álltak hozzá. Közel hatvan évesen került Corvina kiadóba, ahol főszerkesztőként segítette magyar művek megjelenését idegen nyelveken.
 
Sokoldalúságára, mintegy tíz európai nyelv kiváló ismeretére és elképesztő olvasottságára, zenei
műveltségére, szakmai kapcsolataira felfigyelt a magyar kultúrpolitika is. A rendszerváltás utáni első magyar kormány őt tartotta legalkalmasabbnak, hogy hazánkat nagykövetként képviselje Dél-Amerika legnagyobb országában Brazíliában, amelynek irodalmát jól ismerte, és több brazil mű ismert fordítója volt.
 
Már az Eötvös Kollégiumban felfigyelt rá, hogy az ország különböző tájairól érkezett hallgatók nemcsak másképpen beszélnek, más kiejtést, hangsúlyokat, tájszavakat használnak, hanem mondatalkotó gondolkodásuk is különféle. Gondolataiban, fordításaiban kutatta, hogy ugyanaz az anyanyelv miért hangzik másképp a különböző magyar kultúrkörök ajkán. Ha pedig másképp hangzik, akkor mi ennek az oka? Miért, hogy az egyik szerző mondatai biztonságot, stabilitást, otthonos érzetet keltenek benne, míg mások szövegétől elbizonytalanodik, olykor nem pontosan érti, máskor türelmetlen lesz. Már ismert műfordító volt, amikor a kezébe akadt Fogarasi János könyve a magyar nyelv metafizikájáról, a magyar nyelv szelleméről. Fogarasinak Czuczor Gergellyel közösen írott szótárával együtt, ezek a művek jelentették számára a kulcsot a szép és kifejező magyar beszédhez, a helyes magyar mondatszerkesztéshez. Ebből értette meg, hogy nem-indoeurópai nyelvünk, hogyan képes tökéletesen visszaadni az európai kultúrnyelvek akár legcizelláltabb mondatait is. Magyar mondatalkotási elképzeléseinek az egyik legnagyobb műfordítói vállalkozása, Cervantes Don Quijotéjének magyar nyelvezete adott máig élvezetes mesteralapot, mintegy műfordítói ars poétikát. Műfordításai, cikkei és tanulmányai mind a szép és nyelvi sajátságainknak megfelelő magyar nyelv használatára buzdítottak, ahhoz adtak segítséget. Korunkban a családi és felekezeti értékátadás nagy részét már az oktatás biztosítja, és Benyhe János szomorúan látta, hogy az oktatás legfontosabb biztosítéka, a tanárképzés is elbizonytalanodott, a nyelvi biztonsággal keveset törődik, és sorvadásával együtt egyre kisebb hatással van az új generációkra az olvasás, a Gutenberg galaxis. Komoly vitákat folytatott a nyelvi modernitás kritikátlan eltűrőivel és szálláscsinálóival, akik nyelvünk szerkezetére való tekintet nélkül engedik be az idegen nyelveknek nem csak szavait és kifejezéseit, de szerkezeti megoldásait, gondolati sémáit is. Őket nevezte leltárbiztos nyelvészeknek, akik csupán lajstromozzák és tudomásul veszik a magyar nyelvtől idegen nyelvi divatok megtelepedését, írásbeliséghez jutását is. Művein kívül, legmaradandóbban Dohogó írásaiban összegezte nyelvi meglátásait. A Heti Válasz folyóiratban haláláig megjelenő tárcasorozatot három gyűjteményes kötetben adták ki (az utolsót már posztumusz) és ezeket tarthatjuk Benyhe János anyanyelvi végrendeletének is.
 
Az anyanyelv féltése, a lényeglátó, tömör magyaros nyelvi szerkezet nemzetmegtartó erejének felismerése hamar elfordította a kizárólagos finnugor nyelvrokonság eszméjétől, és egyre inkább az ázsiai, altáji-török nyelvek szerkezeti hatásainak tulajdonította nyelvünk példátlan alkalmazkodó képességét és kikezdhetetlenül erős szerkezeti alapjait. Ez vezette az anyanyelvápolók közé, ezért vállalt tisztséget az Írószövetség Műfordítói Szakosztályában és nagyköveti megbízatása lejártával ezért vállalta el a Magyar PEN Club főtitkári tisztségét.
 
Benyhe János a hódmezővásárhelyi Tarján-végről a magyar és az európai kultúra csúcsaiig hatalmas ívű pályát futott be. A sorsfordító és zavaros idők politikai szakadékait azzal kerülte el, hogy tudása, hozzáértése nem volt elvehető, kisajátítható, ráadásul szükség volt rá. A pártállam ezért megbocsátotta neki, hogy szegény gyerekként mégsem lépett soraiba, se más politikai szervezetébe. Azon kevesek közé tartozott, akik a politikától szinte zavartalanul tudtak élni hivatásuknak. Sosem törekedett pártok közelébe. Brazíliából való hazatérése után szomorúan tapasztalta, hogy a korábbi barátságokat megmérgezte a politika, a pártszimpátia. Ő maradt az anyanyelv szerelmesének, a magyar nyelvi és nemzeti közösség elkötelezettjének és ebből következően a magyar függetlenség és nemzeti szuverenitás nemzetközi színvonalú képviselőjének. A PEN Club főtitkáraként és az Írószövetség Műfordítói Szakosztálya nevében 2010. október 23-án koszorúzni indult az Írószövetség székházához. Útközben érte a halál. A Teremtő megadta neki, hogy úgy eshetett el, hogy 56 évfordulóján az ő teste is a pesti utcán, véres homlokkal, saját példájával is mutassa: az utolsó percig is védjük a magyart, mert nekünk nem adatik más nyelv, más élet, más sors.
 
Benyhe István
Google bookmarkTwitterFacebookBlogter.hu

Lehár est - beszámoló

 

Google bookmarkTwitterFacebookBlogter.hu